42. Fejezet

Nagyon jól ébredtem, leszámítva azt, hogy Niall idegesen beszélt valakivel telefonon. Nem akartam megzavarni, ezért visszadőltem míg le nem tette. Mintha szipogott volna. Odamentem hozzá, megölelgettem, megpusziltam majd beleültem az ölébe.

-Niall, mi a baj?

-Liam hívott…Sajnos nem mehetünk Párizsba…

-Mi?? Hogyhogy??

-Svédországba kell mennünk. Másfél hétig.

-Ohh…

-Pedig annyira szerettem volna kettesben lenni veled egy kis ideig!

-Én is! Hidd el! De biztosan lesz még rá alkalmunk!

-Tudom…Csak már annyira készültem rá… Annyira szeretem hogy itt vagy mellettem!

-Még jó hogy TE vagy mellettem! Szerintem én jobban jártam veled, mint te velem. *rákacsintottam*

-Szerintem meg mind a ketten nagyon jól jártunk!- és adott egy aprócska puszit az ajkaimra.

-Rendben egyezzünk meg ebben! Amúgy arra gondoltam, hogy mivel anyáék jobban vannak, elmehetnénk közösen reggelizni!

-Nagyon szívesen benne lennék, de…

-De??

-Ma délután kell indulnunk. És akkor sajnos a reggeli után nem sokkal mennem kell, mert jönnek értem a srácok.

-Ne már!! Azt hittem legalább még délután együtt lehetek veled!

-Én is nagyon szeretnék veled lenni, de muszáj mennem.

-Rendben. Még egy kicsit szoknom kell, hogy ismét elmész, de majd kiheverem.

-Ne szomorkodj Csak másfél hét! Hamar el fog majd telni!

-Igen, tudom… Na de mindegy, öltözzünk fel, mert alig marad időnk reggelizni!

Adtam a homlokára egy puszit, és elkezdtünk készülődni. Benjiéknek nagyon tetszett az ötlet, azonnal el is kezdtek öltözködni. Negyed óra múlva mindenki elkészült. Közben Niall hívott egy taxit, ami elvitt minket a kedvenc kávézómba. Rengeteg péksütit vettünk, mindegyikőnknek egy-egy kávét, és leültünk egy asztalhoz. Nagyban ettünk, amikor megjelent egy csomó paparazzi, és elkezdtek minket fényképezgetni. Próbáltuk eltakarni az arcunkat, több kevesebb sikerrel. A kávézó dolgozói nagyon segítőkészek voltak. A maradék sütiket becsomagolták, majd segítettek a hátsó kijáraton észrevétlenül kijutni. Nagy nehezen hazaértünk. Amint beléptünk az ajtón, Niall telefonja megszólalt. Paul hívta. Fél órán belül muszáj elkészülnie, mert indulniuk kell. Anyuék beültek a nappaliba TV-zni. Miután összeszedtük Niall cuccait, vagy 5 percen át csak csendben ültünk egymás mellett. A csöndet telefoncsörgés törte meg. Louis kereste Niallt. 5 perc múlva ideérnek.

-Neee!! Nem akarom hogy elmenj!- fakadtam ki, majd ugrottam Nialler nyakába zokogva, mint egy kisgyerek.

Ő megfordult és átölelt. Megpuszilta a nyakam, és ezt súgta a fülembe:

-Kicsim, én sem akarok elmenni, de muszáj! Értsd meg! Nem akarok tőled úgy elválni hogy ilyen szomorúnak látlak! Nyugodj meg! Csak másfél hét!

-De akkor sem akarom hogy elmenj!

-Dorothy, én sem akarok menni! De kell és kész!

Közben lent csengettek és nyílt az ajtó. Niall vetett rám egy utolsó pillantást, majd elindult lefelé. Én gyorsan letöröltem a könnyeimet, belenéztem a tükörbe, hát nem voltam valami szép látvány, de nem nagyon izgatott, majd én is lementem. Lent Niall éppen anyától és Benjitől búcsúzott, Louis pedig az ajtóban ált. Amikor Lou észrevette hogy leértem, azonnal rám köszönt.

-Szia Dorothyyy!!! Mizujs?- majd megölelt.

-Szia Lou!! Megvagyok…- mondtam áljókedvvel, ami remélem elég hihetőnek tűnt.

Niallön láttam, hogy ő sem akar menni, legszívesebben kitörne belőle a sírás és iderohanna hozzám, de ő erősebb volt ennél…

-Nialler, indulhatunk?- kérdezte Louis, közben a házunk előtt álló busz felé bólintott.

-Igen! Egy pillanat!

Mintha egy örökkévalóság lett volna ahogy idejön hozzám, a fülem mögé tűri a hajam, és azt súgja a fülembe:

-Másfél hét múlva újra látjuk egymást! Szeretlek!

-Én is szeretlek!- súgtam vissza.

Lassan megcsókolt, majd kiment az ajtón, beszállt a buszba Louis után és elindultak. Még mindig úgy éreztem, mintha a számon lennének az ajkai, de vissza kellett térnem a valóságba… Elment… A csókunk olyan olt, mintha az utolsó lenne… Miután feleszméltem, egy világ dőlt össze bennem! Anyu próbált vigasztalni, de ne ment neki. Felszaladtam a szobámba és ledőltem az ágyamra. Ismét csengettek. Anya nyitott ajtót.

-Dotty! Itt van Emma!- kiabált fel.

Hirtelen nem tudtam mit csináljak. Odakaptam az arcomhoz, és letöröltem a könnyeimet. Éreztem hogy borzalmasan festek… Egy utolsó könnycseppet töröltem le, amikor Emma kopogott.

-Szia!

-Szia Emma!

-Mi történt?...

Nagy nehezen, de végül összejött a 10 szavazat :) 

Szomorúan vettem észre, hogy eggyel kevesebb rendszeres olvasóm lett. :(  Kicsit rosszul esett...

10 szavazat és jön a következő fejezet! Puszi :)